Valahogyan nem tudok megbirkózni azzal a bizonyos zöld szemű szörnyeteggel. Lehet, hogy pont azért, mert olyan szépek azok a zöld szemei? Olyan csábítóak? Nem csak egy kis flörtre csábít, hanem magába is bolondít? És nem csak az csábul el, aki csábítani akar, hanem esetlegesen az otthon maradt fél is? És itt ezt most arra értem, hogy folyton ott lebeg felettem, hogy márpedig gondoljak rá, mert az ördög sosem alszik!? Ne felejtsem el, hogy bármi megtörténhet!
De tényleg ilyen mérgezett gondolatokkal akarok én élni? Most komolyan, nem haraptam bele én semmilyen almába sem, így nemhogy álomba merülnöm nem kell, de ezekre gondolnom meg végképp nem kötelező. Ilyenkor jut eszembe az, hogy én tényleg tiszta hülye, tuti defektes vagyok… Így fogom leélni az életemet? Mert ha igen, az elég nagy gáz… Persze, tudom. A fontos mondat: „a tudat határozza meg a létet”. Ergo újfent rajtam múlik, hogy mit adok be magamnak. Egy adag „zöld pirulát”, vagy mondjuk egy pirosat, és a piros jelentse itt a boldogságot, örömöt, szépet. Lehetne sárga is, de inkább legyen piros. :D
Szóval, nézzek csak szét magam körül is. Mennyi férfiú barátom van? Jó, nem kezdem el számolni. Az tuti, h az egyik legjobb barátomat, akivel még jó pár száz kilométer távolság sem szakíthat szét, Marcinak hívják. Egy oda.., (nem nekem…). Akkor meg? Mi itt a gond? Rendben, nem zárhatom le hermetikusan azzal a felirattal, hogy az ENYÉM. Hozzáteszem, nem is lehetne. Őt biztosan nem. Hát talán nem is az zavar, hogy beszélgetnek, jóban vannak, inkább az zavar vagy bánt jobban, ahogyan ilyenkor beszél róla,róluk, megemlíti őket. A „korrekt gondolkodású lány”, az „aranyos”, ha „egyedülálló lennék”,stb. Ezek a mondatok, szavak égetnek lyukat a fejembe és időnként a szívembe is. Ha meg véletlenül észreveszem, hogy még egy bizonyos „arcos” oldalon is beszélgetnek, megszólal a vészcsengő. Ami ebben az esetben szintén piros színű. És akkor térnek vissza rémképként a szavak, hogy de mi van ha??? Persze, minden csoda három napig tart, ami igaz mind a két oldalra. De időnként megjelennek, eszébe jutnak az embernek. Viszont, pont ezen a ponton kellene eszembe jutnia, hogy talán azért mondja el, mert szeret, mert bízik bennem, mert nem akar átverni és mert a legjobb barátok is vagyunk. És tény, ezek a megállapítások itt mind igazak. És valóban,örülök is, hogy elmondja, mert ez így korrekt és helyes egy kapcsolatban. Rossz lenne, ha nem ezt tenné. Akkor meg miért is nyafogok egyfolytában? Miért is szítok parázsvitákat? Miért nem ülök csendben? Lehet, hogy olyat én mondjuk nem is tudok… Sokkal rosszabb, ha folyton ezzel a témával zaklatom, mert így a fordított pszichológia szerint ugye pontosan azt érem el, amitől tartok. Gratulálok, saját magamnak. Kettő oda. Baromira vesztésre állok. De valljuk be, ezt tudtam eddig is. Egy olyan csatát, amit magammal és az önértékelésemmel vívok, nem is konkrétan az imádott személlyel, nehéz megnyerni főleg, hogyha nem is hagyom magamat nyerni (magam ellen). Nehéz küzdelem. A negatív gondolatok, alias kisördög vs. a pozitív gondolatok, alias kisangyal ellen. Valahogyan mindig sikerül átlibbennem a mérleg lentibb felére. De miért hagyom magam? Nem tudom. Nem mondanám azt indoknak, hogy könnyebb így. Hol van az a nap, amikor a nap sugarának az erejével keltem fel? Újra ragyogást akarok. Mert valljuk be, nem jó ez és így. Mert ha az ember szerelmes, vagy „csak“ szeret valakit, természetes, hogy azt bizony félti és nem akarja elveszíteni. Ami szerintem logikus és érthető. Az, hogy ehhez milyen eszközökhöz folyamodik, vagy mit tesz, gondol, stb… már más kérdés. A túlzott ragaszkodás és féltés volt mindig is az én bajom. Nem kell mindenben rögtön a rosszat látni. Nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni. Van egy olyan mondás, hogy aki menni akar, az úgyis megy, nem fogod visszatartani. Ezzel egyet értek. Persze második sem szeretne senkinek sem lenni. Nem elégszünk meg annyival. Legalábbis ilyen kérdésben tuti nem. Én nem.
A végén mindig eszembe jut a már említett kérdés, hogy de miért ne lehetne lány barátja? Neked hány fiú haverod, barátod van? De van-e fiú és lány közötti barátság? (Saját példám szerint nem sok esetben, mondhatni ritka, mint a fehér holló). De persze, egy dolog két emberen múlik, hát még egy kapcsolat. Amíg csak beszélgetnek és jóban vannak, addig nincs gond. Gondolj csak bele, hányszor kellett a „de csak barátok vagyunk”, „nincs köztünk semmi, csak beszélgettünk” standard mondatoknak elhagyni a szádat! Na ugye! Mindjárt más a felállás. Felvetődik még az alapvető téma, hogy de a férfi és a nő között különbség van és minden eset más. Mégjóhogy! De ennyi erővel vissza mehetnénk Ádámhoz és Évához is. Minden kérdést egy újabb követhetne. De minek is? Mert az alapvető bizalomnak meg kell lennie. Mégha nem is attól félsz, félek, hogy a szerelmed megcsal, hanem, hogy elveszíted.
Bízol benne? Bízom benne! Szereted? Szeretem! Akkor meg? Mi itt a gond? Semmi. Na látod!Visszaolvasva az egész szöveget, rájövök, hogy mekkora hülye is vagyok és, hogy rémeket látok. Megint kiröhögtetem saját magam -..-. De pont ezért teszem, hagyom kint. Hogyha ránézek és elolvasom, jusson eszembe, de rögvest, hogy egy fiktív témáról írtam. Arról, ami az én fejemben van és nem arról, ami a valóságban játszódik le. Mert egy csevejtől, vagy egy másik nemű baráttól még nem dől össze a világ. És tudom, látom világosan, hogy nincs okom féltékenykedni. Nem attól kell tartanom, hogy új barátokat szerez és adott esetben ők lányok, hanem attól kell félnem, hogy a baromságaimmal ellököm magamtól. Az energiáimat inkább erre kellene összpontosítanom, nem buta gondolatokra.
És mi sem bizonyítja mindezt jobban, hogy miközben ezeket a sorokat írom, megjelenik (mert tudja, hogy dolgozom) és csak annyit mond: gondoltam megnézlek. Magához húz, átölel és halkan a fülembe súgja, hogy „Szeretlek Cukor”. Kell ennél több? Nem, azt hiszem nem. A pont felkerül az i-re és én boldog és szerelmes vagyok. Már lassan két éve, változatlanul. :)
