És igen... idén újra ellátogathattam Lengyelországba. Oda, ahol már majd két éve nem jártam. Repesve, mégis félelmekkel vártam az utazást. Féltem, de nem attól, hogy milyen lesz újra kint. Tudtam, hogy új csodákat tartogat lengyelhon. Inkább attól tartottam, amit és akit itt hagyok. De nem, végül ez is csak felesleges aggódásnak bizonyult. Így hát elindultunk, kezünkben vajmi kevés információval arról, mi is lesz a dolgunk. Egy Design fesztiválon kell segédkeznünk, ennyit tudtunk. Azt is, hogy az ellátásunk biztosítva van. De ezen kívül szinte semmi információnk nem volt. Hát, ebből az alapból kiindulva a szervezés olyan volt, amilyen. Nem is a megígért helyre érkeztünk (Wrocław) és nem is azt "kaptuk" amire vártunk.Ezalatt azt értem, hogy egy nagy csoport fiatal felnőttet megfosztani a neki járó szabadidőtől, nem egy okos ötlet. De ezt a velünk tartó kiskorúak is osztották. Ettől függetlenül az első szállásra, az ételre és italra nem lehetett panaszunk. Körbejártuk a közeli várost (Świdnica), templomokat és nevezetességeket. Csoportunk egy része a helyi futóversenyre is benevezett, mi pedig lelkesen szurkoltunk. :)
Aztán átköltöztünk Wrocławba, eredeti "célunkba". A város még mindig csodás, bár sajnos a "szefósok városa" címre is joggal pályázhat. Mondom ezt azon okból, hogy számomra nem normális és elfogadható, hogy éjjel kettőkor félnem kell az utcán, mert egy féllábú hajléktalan kezd el "kergetni" és szidja az anyámat. Ok nélkül. Vagyis számára az volt az ok, hogy leesett és nem adtunk neki pénzt. Vagy indokolhatnám azzal is, hogy reggeli közben, egy magát művésznek tituláló, bizalmat egyáltalán nem keltő férfi, az  ablakon keresztül! mutogat nekem, majd "lerajzol". Vagy reggel 9-kor, szintén reggelihez menet, egy idősebb úr a semmiből kísértetiesen ránk nevet, olyan hangszínen, hogy legszívesebben kifutottam volna a világból. És még folytathatnám a sort részeg és tapintatlan fiatalokkal is, de mivel ezen jelenségek itthon sem olyan ritkák, így nem teszem.
De ezen felülemelkedve elmondhatom, hogy jól éreztem magamat. Egy design fesztivál kiépítésében és lebonyolításában segédkeztünk. Bár időnként úgy éreztük, hogy feleslegesek vagyunk, mégis mindig akadt munka és dolog. Hol gyerekekre vigyáztunk, hol információt szolgáltattunk, hol belépőt szedtünk, vagy az elején éppen raklapot pakoltunk, molinót akasztottunk, vagy festettünk (már aki). Maga a kiállítás remek volt. Csupa szép és különleges alkotással teli. A társaság, akivel kint voltam, hatalmas meglepetés és pozitív csalódás. Nagyon jól összekovácsolódtunk. Rengeteget nevettünk, szórakoztunk,  kiálltunk egymásért. Feltöltődtem. :)
Bár a szállás nagyon pici volt és  hagyott maga után kívánni valót, mindent megoldottunk. Sokat kirándultunk és nézelődtünk (no, persze szervezett programok alapján). Általában mindig, minden szoros menetrendhez volt igazítva. Szabadidő csak azután fért bele a programtervezetbe, hogy kihisztiztük. Vittek templomba, állatkertbe, városnézésre, nosztalgiavillamosozni, dolgozni, előadásokra, stb. A programok jó részével nem is volt, vagy lett volna gond, ha nem végigrohanjuk őket, vagy mellette még el tudunk menni vásárolni is. Végül néhány óra szabadfoglalkozást kisírtunk. Viszont így is egy nappal hamarabb érkeztünk haza, ami jóval megrövidítette szabad óráink számát.
Összességében azt mondhatom, hogy megérte elmenni. Vegyes érzelmekkel zártam és távol voltam két hétig, mégis jó volt. Lehet, hogy az itthon töltött 2 hét, a szürke hétköznapokra és a gondokba való visszazökkenés megszépítette az emlékeket, mégis mosolyogva gondolok vissza rá. Kicsit hiányzik az, ami kint volt. Hogy lengyelül beszélhessek, hogy azok az emberek vegyenek körül, akik ott voltak. Még az is hiányzik, hogy részt vegyek a kötelező programokon. Hiszen így eljuthattam koncertekre, a rég áhított állatkertbe, újra ehettem kebabot és még sorolhatnám. Más hangulat, más élet. Persze, nagyon hiányoztak az itthoniak is, főleg Ő. De ez nem változtat azon, hogy a szívem egy része, azt hiszem örökre, Lengyelországért (is) dobog.