A napok, hetek, hónapok telnek és az ember megfeledkezik arról, milyen jó is néha leülni kicsit és kiírni a gondolatait. Mentségére legyen mondva, ezekben a hónapokban lakáskeresés, majdnem költözés majd januárban egy tényleges költözés kötötte le az idejét. Plusz időközben Lengyelországot is megjárta, kétszer és Keszthelyen is töltött pár napot. Hát igen, repül az idő. :)

Nem is megyek bele részletekig történő mesélésbe, az emlékek úgyis bennünk élnek és nem adja vissza pár mondat vagy egy fénykép.
A költözés viszont megér pár sort. :)

Tudtuk, hogy az ismert mondás szerint lakva ismeri meg egymást az ember, de úgy gondoltam, mi kivételek leszünk. 3,5 év az szép idő, nem érhetnek akkora meglepetések.
Aztán mégis voltak. Itt kiderült, hogy mennyire más az életritmusunk és időnként mennyire másra is vágyunk: nyugi vs. buli, vásárlás (ami muszáj) vs. menekülés ez elől valahova, sok vendég hívása vs. legyünk már kettesben. Aztán minden hétvégén összezördülés ezek miatt az okok miatt, majd kibékülés, édes hétköznapok és az ördögi kör folytatódik.
Azért megviseli ez az emberlányának lelki világát. Elgondolkozik, már megint mit csinál, vagy csinált rosszul. Már megint ennyire rossz, ennyire elviselhetetlen? Aztán rájön, hogy nem. Csak más, egy egyéniség, szuverén emberi lény, ahogyan a másik is.
Mivel a szerint az elv szerint élünk, hogy szóból ért az ember és csak annyit kértünk egymástól a beköltözéskor, hogy ne feküdjünk le haraggal a szívünkben, ezért nem mondom, hogy hatalmas lenne vagy lenne egyáltalán gond. Mindent meg tudunk beszélni, előbb vagy utóbb.
Jó, hogy látom a változást, a pozitívat, hogy látom, hogy Ő magától jön rá, hogy az ami évekkel ezelőtt vicces volt és poén, az most már nem az. Szeretem, hogy vannak céljai, hogy vannak álmai és tervei. Nem mindegy neki, hogy mi lesz holnap, attól függetlenül, hogy a mának él. És nekem sem az. Mind a kettőnkön hatalmas a nyomás, stresszes a munkahelye. Sajnos sokszor ez egymáson csapódik le, de igyekszünk ügyelni arra, hogy ne bántsuk a másikat. Mind a kettőnknek empatikusabban kell hozzá állni mindenhez és mindenkihez. Egymást pedig normális keretek között óvni és félteni kell. :)

Először azt hittem, hogy sosem fogom magam otthon érezni az albérletben, mert mégiscsak, nem a miénk, de aztán észrevétlenül megszokja az ember, hogy kevesebbet jár haza, hogy amikor hazaér külföldről, akkor oda megy először és oda is vágyik. Furcsa.

A szülők nehezebben viselték az elválást. Nem értették, hogy miért kell egy többgenerációs családi házat ott hagyni és elmenni, külön. Nem értették, hogy ennek oka nem az, hogy nem szeretjük őket, vagy nem jövünk ki velük jól, egyszerűen csak a saját utunkat szeretnénk járni. Kipróbálni milyen együtt, hogy jövünk ki egymással, hogyan oldjuk meg a problémákat és, hogy egyáltalán működik-e.
Talán, ahogyan múlnak a hetek, ők is megszokják. Elfogadni nem hiszem, hogy 100%-ban eltudják.
Emiatt van egy kis lelkiismeretfurdalásom, de Ő mindig azt mondja, hogy a saját életemet kell élnem és a saját utamat járnom. Ez igaz is, de nekem mindig fontosabbak voltak azok az emberek, akiket szeretek, mint önmagam. Mostanában, mióta elköltöztünk, próbálom a saját utamat járni, követni. Így mentünk ki 2 napra Zakopánéba csak úgy, a kolléganőkkel. Mert néha ilyen is kell.

A jóga is belépett az életembe, de egyelőre csak heti egy szinten, vagy amikor időm engedi. Először azt hittem, hogy ez csak egy gyenge mozgásforma, amit unni fogok, de nagyon kellemesen csalódtam és várom azt a heti egy alkalmat, amikor végre eljutok erre a stresszoldó gyakorlatra.

Egyelőre ennyi. :)