Ezt a verset egy nagyon kedves Ismerősöm ajánlotta nekem, pontosabban ő mutatta meg, egy szomorú esemény alkalmából.
Ezúton is köszönöm neki mégegyszer:

Wass Albert: Búcsú

Már eltűnt régen a hajó Veled 
és én még mindég kendőt lengetek. 
s amíg távolba réved a szemem: 
arcod vonásait idézgetem. 
tengerverés csapdos a partokon: 
benne hangod zenéjét hallgatom. 
S a szélben, mely hajamba beletép, 
ott érzem még a kezed melegét. 
De mindez búcsú már, tudom nagyon. 
Elnyel a távol, mint egy ősvadon. 
Pókok szövik be lépteid nyomát, 
holnapra új lakót kap a szobád, 
s elönt a hétköznapok bús sora, 
mintha nem is lettél volna soha… 
Csak én állok még itt. De már ködöt 
lehel a tenger árnyékod mögött, 
s míg lengetem a kendőm, lengetem: 
emléked lassan eltemetgetem.

Én az emlékedet nem temetgetem el, őrzöm, ameddig csak tudom. Ahogy az eddigieket, a többiekét is.