Vigyázok Rád!

Hátulról átölel, Hozzá bújok,

fejemet a testébe fúrom.

Megfogom a kezét, másik karomat pedig a feje alá csúsztatom.

Így próbálom ölelni Őt.

Lábaim lelógnak az ágyról.

Félig ülök.

Az ágy vasának hidegsége nyomot éget a lábamba.

Nem zavar, talán még jól is esik, hiszen mi baj érhet?

Most másképp ölel. Felfekszem mellé az ágyra.

Mások ezt kiskifli-nagykifli póznak nevezik,

de mi nem hívjuk sehogy. Fölösleges.

Mert ez többet ér a szavaknál.

Egy sóhajában benne van a megnyugvás,

egy ölelésében minden érzelem,

egy érintésében a forróság,

egy mosolyában a boldogság,

egy szusszantásában a biztonság,

egy apró csókjában minden ki nem mondott szerelem.

Ezeket nem lehet elmondani.

Mélyebb szuszogása alvásról árulkodik.

Ezek a szavak járnak a fejemben, de lassan én is elalszom.

Elnyom az álom, de egy kintről jövő zaj felriaszt.

Megremegek. Felébred.

Szorosabban ölel, megcirógat.

Jelzi, hogy itt van, nincs semmi baj,

vigyázz rám! Otthon vagyok.

Újra pózt vált, feje tétován pihen a fejemen.

Ajkai a hajamat érintik.

A lassan rám nehezedő súlyból tudom, hogy újra elpilledt.

Édes teher... szükségem van Rád!

Rosszat álmodik, most ő reszket meg.

Kezét szorosabban fogom, hozzá bújok, amennyire csak lehet.

Most én vigyázok Rá!