Augusztus 5. A nagy nap. A suliban is lassan teltek a percek, bár a második órán már csak sörözni ültünk ki a Rynekre. Aztán kis ceremónia a kurzus végének a tiszteletére, kiosztották a papírokat, ami jelzi, hogy elvégeztük ezt a 4 hetet, ki-ki a maga csoportjában, majd ebéd és egy kis ünnepélyes pezsgőzés. Búcsúzkodás és irány vissza a koliba. Készülődés továbbra is, főzés, hogy a fiúk ne maradjanak éhen. Már délután 3 óra, aztán fél4. Fiúk még sehol. Már nem bírtunk egy helyben ülni. Végre sms, majd megszólalt a telefon. A jól ismert bársonyos hang, ami jelezte, hogy bár dugó van és nem haladnak, nahmeg nem a legnyugodtabbak, de már nem kell sok idő és itt lesznek. Öltözködés, utolsó simítások, hogy minden tökéletes legyen, ruha, smink, haj... mintha ha az első randira készültem volna... :) Kiültünk a koli elé, M. valahogyan jobban viseli az ilyesfajta izgalmakat, bár ő sem sokat beszélt, csak pásztázta az autóutat, hol jöhetnek. Kisebb várakozás megláttam a kis fehér, ismerős autó fenekét, amint elkanyarodik. Felkiáltás és futás. Mégjó, hogy a GPS elkanyarította őket és végül a másik irányból érkeztek -.- Futólépés a kocsihoz, lemoshatatlan vigyor az arcon, elnyomott de annál boldogabb szia, aztán felemelkedés a levegőbe. Szószerint, de lelkiekben is. Nem engedem el többet és ő sem engem, csak ez járt a fejemben... :) Boldogság, az állapot, amikor nem tudtam eldönteni, hogy most vajon sírjak vagy nevessek? De nevetnem kellett, az a csillogó szempár mindig megnyugtat és örömet okoz.
Ezek után a szobakulcs elintézése. Szegény portásnéni kicsit érthetetlen volt, mégjó, hogy Roland segített (pedig ő is rohant). Örök hála neki. :) Miután sikerült elkérni a kulcsot, meghamiztattuk a srácokat. Eldöntöttük ki megy a 3. emeletre lakni. Mi lettünk a szerencsések. Avagy nem szerencsések, mivel az oda való "beköltözés" is kalandosabb volt. Érhetetlen emberek itt is... attól mert egy lakrészen belül 2 szoba van, még csak 1 az övé. De mindegy, kár ezen mérgelődni. Jól megérdemelt pihi, összebújás majd nekilódulás a városnak. Megmutattuk a Ryneket, a Pasażt, a hidat, a szökőkutat amiben sikeresen megfürödtünk M.-el, a sulit, a katedrálist a kis szigettel, a lakatokkal teli hidat, a kis utcákat és egy apró parkot, a könyvesbolt kirakatában alvó cicust, pár törpit, amik útba estek, majd a multimédiás szökőkutat, az Iglicát és a Hala Stuleciát. Volt itt minden, nevetés, gyönyörködés, sok séta és leánykérés is (nem, nem engem kértek meg). Aztán irány haza, jól elfáradtan. Vacsi, fürdés és szundi. Reggel pakolás, kiköltözés és irány haza. Sajnos nem maradt időnk várost nézni, amiért kicsit fáj a szívem. Több mindent meg szerettem volna még mutatni. De hát vezetnie kellett majdnem 10 órát, így jobbnak láttuk elindulni fél 11 felé. Ahogyan idefelé és ittlétünk alatt is tapasztaltuk, az ország ezen a részén nem tudnak vezetni. Senkire sincsenek tekintettel, csak mennek mint az őrültek, gyalogost luxus átengedni, szabályokat időnként betartani is elég nehézkesen megy nekik. Ezen kívül még a cseh autópályák voltak a "legjobbak". Idézem Őt, "vesekövünk nem lesz...". Rázós utunk volt, hogy így fogalmazzak. :D És ezért képesek elkérni 14 Eurót. Rablás.... De legalább a táj sok helyen gyönyörű volt. Mint például a szlovák részen Pozsony. Mondjuk a tájról a fiúknak szerintem csak a kukorica fog eszébe jutni... Hazafelé is volt néhány vicces dolog, elég annyit említenem, hogy motoros néni, "Néééézd, kukorica..." vagy lengyel energiaital. 2 pihenőt beiktatva, fél 8körül értünk haza. Kiraktuk M&M-et, majd elmentünk Párom szüleihez és végre haza. Előzetes bejelentések hatására tárt kapukkal vártak, kiugrottam a kocsiból, hogy 4 hét után végre viszontláthassam és ölelhessem a szüleimet. Elmondhatatlan érzés, pedig nem ez volt az első hosszabb külföldi utam. Hogy az utolsó-e, azt pedig meghozza még a jövő. Semmit sem zárok le, de nem tervezek jelenleg. Nem tudnék elmenni. Sok volt ez most nekem, minden tekintetben. Idekötnek az emberek. Jó volt megpihenni, végre együtt aludni a saját ágyamban, másnap lustálkodni és csak a családi ebéden részt venni, majd délután fogadni a kis unokaöcsit és a tesómékat. Bár azóta kicsit bennem van a nem tudok mit kezdeni magammal érzés. Nincs munka, barátok távol, Ő dolgozik. Így csak a délutánok, esték a foglaltak. Vissza kell rázódni a tunyulásba is. :D Inkább főzök, olvasok, szörfölök a neten, filmezek minthogy átaludjam a napokat.
Aztán remélem még kihasználjuk ezt a maradék nyarat és hónapot. Tervezgetések, hogy legalább egy picit kimozdulhassunk itthonról. Jó lenne kettesben eltölteni néhány napot, csak ő és én... :) Minden vele töltött perc megnyugtat de egyben feltölt is. Vele összekötném az életemet. :)